A Váróterem Projekt honlapja
hu

Interjú Visky Andrejjel

Amíg a 31-i előbemutatóra várunk, itt van egy kis olvasnivaló: interjú a rendezővel.

 Az alapképzést a kolozsvári színin végezted el, majd a Yale Egyetemen mesteriztél rendezés szakon. Tanulmányi téren tehát mondhatni egyszer csak szakot és kontinenst váltottál. Mi vonzott az amerikai egyetemben, és színészként hogyan, miért fordultál a rendezés felé?

A Yale Egyetem olyan curriculumot kínált a rendező diákoknak, amelyben központi szerepe volt a gyakorlatnak, az élesben történő tapasztalatszerzésnek. Nagyon kevés olyan egyetem létezik, ahol kezdő rendezők teret, költségvetést és színészeket kapnak, illetve szabadságot és bíztatást arra, hogy gyakorlatilag bármit kipróbáljanak – ilyen értelemben nem volt nehéz választani. Az is tetszett a leírásukban, hogy alkotó közösségként, konzervatóriumként határozzák meg magukat, ahol a különböző foglalkozások a színházművészeten belül nem elszigetelve léteznek, hanem egymás mellett, egymást inspirálva.

Elég kései felfedezés volt, hogy érdekel a rendezés. Harmad év vége fele lett nyilvánvaló számomra, hogy színészként nem tudok bizonyos akadályokat leküzdeni magamban. Nagyon ritkán éreztem magamat igazán szabadnak a színpadon. Legtöbbször láttam magamat kívülről, és fejben próbáltam kreatív lenni. Hogy rövidre fogjam, úgy éreztem, azok a dolgok, amelyek gátolnak a színészi munkámban, értékek lehetnek, ha a másik oldalról kezdek el részt venni az alkotási folyamatban.

Tapasztalataid alapján miben más a Yale-en a színházi oktatás az itthonihoz képest?

Erről oldalakat lehetne írni (meg is tettem a Színház lap 2016. januári számában, ha valakit érdekelne), mert nagyon különbözik attól, amit itthon tapasztaltam. Más anyagi erőforrások állnak rendelkezésére egy amerikai egyetemnek, de talán ez kevésbé érdekes különbség. Érdekes például az, hogy a tanárokkal való viszony mintha kollegiálisabb lenne. Ők is mint résztvevők, kutatók vannak jelen az órán. A diákoknak rengeteget kell beszélniük és csinálniuk, vannak olyan órák, amelyeket gyakorlatilag ők tartanak. Kíváncsibb és nyitottabb hely szakmailag, nincs egyáltalán meg az a belterjesség, amit sokszor érzek a mi kultúránkban.

Mesélj egy kicsit a benned levő rendező és színész viszonyáról! Eddigi rendezéseid tükrében jól megvannak? Segítik egymást?

Segítik, segítik! Kölcsönös egymásrautaltságban élnek, és én ezt a függést szeretem a munkámban. Ami a saját részemet illeti, fontosnak tartom, hogy a színészt inspirálni tudjam, kitágítani a határait, olyan helyekre utazni vele a munka során, ahol még nem volt. Túl az ő eszközein, túl azon, amit kényelmes megcsinálni – így tudok én is új felfedezéseket tenni az illető előadással, történettel kapcsolatban.

A tanulmányaid fent említett két szakasza között megalapítottátok az egykori évfolyamtársaiddal a Váróterem Projektet. Mi az első jelző, ami eszedbe jut arról a periódusról? Melyik a legkedvesebb emléked?

Legyen egy jelző és egy főnév, jó? Bohém cipekedés. Rengeteget cipekedtünk, nem csak konkrét értelemben talán. Nagyon sok kedves emlékem van, de nem tudom, mikor kacagtam olyan jót, mint amikor egy irdatlan nagy linóleumtekercset kellett felvigyünk az Ecsetgyár második emeletére. Talán pont Levivel (Imecs-Magdó Levente, társulatvezető, szerk. megjegyz.) volt szerencsém ezt a nemes feladatot végrehajtani: kevés jobb érzés van a világon, mint amikor be vagy ragadva egy kommunista gyár lépcsőfordulójába, egy olyan nehéz tárggyal, hogy kacagnod és sírnod kell egyszerre, mert nincs annyi erő benned, hogy megemeljed. Hogy éljek a felkínálkozó szójátékkal: volt valami felemelő a felemelhetetlenben.

Emlékszem, hogy amikor elmentél Amerikába, aláírattunk veled egy szerződést, hogy visszatérsz, és tovább „szolgálod” a Várótermet. Szerencsé(d)re nem szegted meg a szerződést, és épp folynak a legújabb, Transhuman munkacímet viselő várótermes előadás próbái. Kifejtenéd, hogy mi érdekel téged a legjobban ebben a projektben?

Érdekel a technológia, az, hogy miért készül el valami, miért ,,találódik ki” és hogyan változtat meg bennünket előre nem várt módokon. Érdekel a virtuális valóságok viszonya az emberi pszichével, érdekelnek azok a világok, amelyek csak a fejünkben léteznek, és olykor sokkal valóságosabbak és fontosabbak, mint minden más, ami körülvesz.

Mi a véleményed arról, ahogyan a Váróterem alakult (fejlődött?), míg Amerikában voltál?

Jó érzés volt látni, hogy rengeteget fejlődött: intézményileg és művészileg egyaránt. Az előadásokat is, amelyeket azóta bemutattak, radikálisnak tartom, formakeresés van bennük, nyitottság – mindegyik olyan színházi élmény, amit nehezen lehet megtalálni a kőszínházakban. Pozitív energiákat hoztak be azok a fiatal rendezők, akik elkezdtek a társulattal dolgozni, és azt hiszem a színészek is sok mindent lopkodtak össze időközben a szakmai kelléktárukba. Keserű felismerésként ért viszont, hogy egy hasonló társulatnak Amerikában sokkal könnyebb lenne előteremteni a megélhetést.

Vágysz-e arra, hogy ismét színészként dolgozz? Esetleg van-e tervben ilyen munkád?

Egyelőre nincs tervben. Tény az, hogy sokkal nyitottabb vagyok ilyen jellegű kalandokra, mint voltam pár évvel ezelőtt. Akkor úgy éreztem, hogy nem fogok többet színpadra lépni. Paradox módon, ahogy az ember elenged valamit, több szabadsága is lesz arra a dologra nézve. Amerikában színpadra léptem egyszer-kétszer, és jó élmény volt – nem éreztem azt, hogy bizonyítanom kell, belemerülhettem a bohóckodásba (két különböző előadásban voltam bohóc).

Kérdezett: Bertóti Johanna